Rebarbara a táplálkozásban

Igazából már a középkorban bekerült Európába, de akkoriban még csak gyógyszernövényként volt számon tartva, aromás, kesernyés gyökerét leginkább gyomorerősítőként árulták.

A rebarbara (Rheum rhaponticum) a keserűfűfélék családjába tartozó évelő növény. Szibéria, Pakisztán és Kína területéről származik. Zöldségnövényként csak néhány száz év óta fogyasztják. Termesztéséről az első feljegyzések a 16. századból származnak, az angolok és a franciák fogyasztották leginkább. Németországban és Közép-Európában csak az elmúlt században vált általánossá termesztése és ekkor vált a rebarbaraszár, – mint korai zöldségféle – ismertté. Nálunk is több mint száz éve ismerik, de sem a fogyasztása, sem a termesztése nem terjedt el igazán, leginkább kiskertekben fordul elő.

Igazából már a középkorban bekerült Európába, de akkoriban még csak gyógyszernövényként volt számon tartva, aromás, kesernyés gyökerét leginkább gyomorerősítőként árulták. Mindenesetre mi ma már a növény szárát fogyasztjuk, nem a levelét, termését, de még csak nem is a gyökerét, bár gyógyászati célra ma is mindegyik részét felhasználják.

A rebarbara az első zöldségféle, amelyik már a tavasz kezdetén, gyorsan növő képességének köszönhetően a szabadföldön megjelenik. Igen gyors szomjúságcsillapító képességét magas almasav- és oxálsavtartalmának köszönheti. Oxálsav szempontjából a legnagyobb mennyiséget tartalmazó zöldségféle. A friss hajtásoknak ugyan még az almasavtartalma magas, de június közepétől rohamosan megnő az oxálsavtartalom az almasav rovására.

Az, hogy az oxálsav káros az egészségre, azon a tényen alapszik, hogy a sav a vele egy időben elfogyasztott kalciummal kalciumoxalátot képez. A levelek oxálsavtartalma sokkal jelentősebb, így azt nem ajánlatos elfogyasztani. A rebarbarakultúra a termesztésben 6-8 évig szolgáltat megfelelő minőséget, a kétéves növényről már a második évben általában április közepén betakaríthatók szárak.

Magas savtartalmának köszönhető az is, hogy leginkább „gyümölcs”-ként kerül a növény felhasználásra. Elsősorban saláta, kompót, sütemény vagy torta készül belőle, bár ma már az ipar is készít belőle levet – elsősorban Németországban -, főleg más gyümölccsel keverve. Tisztítása hasonlít a spárgáéhoz. Főzéskor sok levet ereszt, ezért csak kevés vizet tegyünk alá, például kompót készítésekor. Ízesítésére a vanília, a gyömbér és a fahéj kitűnő.
Főzni, ill. párolni a rebarbarát, az oxálsavtartalom miatt csak tavasszal szabad, hiszen egyébként hozzájárulhat a reumatikus betegségek, akár a vesekő kialakulásához is. Leszámítva a rebarbarának e rossz oldalát, kis adagokban való fogyasztása gyógyhatású is lehet. Számos kivonata kapható gyógyszertárakban. A gyógyszert máj- és epebajokra, valamint aranyeres fájdalmakra használják. Nyersen történő fogyasztásával segítjük – oxálsavtartalma folytán – a belek mozgását, amely leginkább az idősebb korosztálynál kívánatos.

Kapható gyökérből készült rebarbarapor is, amely azok számára ajánlott, akik valamilyen szájbetegséggel küzdenek, vagy akiknek barnásak, lazák a fogai. A port ebben az esetben külsőleg, fogmosásra használjuk. A rebarbarából nyert natúr lé sebek lemosására is alkalmas, azokon is segíthet, akiknek nehezen gyógyuló sebük van. A rebarbara kicentrifugázott levét kissé felhígítjuk és óvatosan lemossuk vele a sebet.

Ha van a kertünkben rebarbara, használjuk nyugodtan tavasszal leginkább nyersen, hiszen csak a főtt rebarbaraszár lehet káros. A szárakat azonban minden esetben szakítva vegyük le a növényről, ne vágjuk, mert különben nem képződik új hajtás és a növény előbb-utóbb elhal.

A rebarbarát nyugodtan mondhatjuk diétás növénynek is, hiszen 100 g rebarbara mindössze 16 kilokalóriát tartalmaz és több mint 90%-a víz. Viszont mivel meglehetősen savanyú, sokan hajlamosak sok cukrot hozzátenni, ami már nem egészséges. Gazdag rostokban is, sok kalciumot, magnéziumot, vasat, C-, B- és A-vitamint tartalmaz.

Összeállította: Ferencz Anita FruitVeB

 

  • rebarbara